Pár milliárd fényévnyire egy kupac bolygó köröz egy csillag körül, várva, hogy majd ha elszédül, jól elveszik a tüzét és saját kis fajaikra osztják. Azt azonban nem tudják, hogy a csillagok fölöttébb értelmes tűzgolyók ám, mint minden elemi létező; a csillagok teljes mértékben képben vannak azzal, hogy mit akar a plebsi raj körülöttük. Egész egyszerűen megtanulták figyelmen kívül hagyni, s arisztokrata nemtörődömséggel  merednek az univerzumba, merengve elméleteken, melyeket sosem gondolna emberi agy. Mivel pedig zseniális a látásuk - szemek nélkül sokkal tisztábban és áthatóbban érzékelnek -, általában pszeudoszemöldököt felvonva kérdezik némán az őket bámuló embertől: - Mit nézel, halandó?
Én meg ugye arcátlanul meredek rá tovább, feltételezve, hogy csak képzelem a kérdést, mely úgy visszhangzik a fejemben, mintha az egy helyre kis odvas, üres barlang lenne. 
(Valamit el kell mondanom a csillagokról, mielőtt tovább mesélném az esetet. Internetes mélyintellektuális kutatásaim során megtudtam - túl későn -, hogy ezek a pislogó kis szépségek bírnak egy olyan képességgel, ami leginkább a Földet lakó fajok hím egyedeire jellemző. Történetesen képesek teherbe ejteni bármilyen fajú, erre alkalmas egyedet, akire csak rátéved pillantásuk. Mivel nem éppen testi szinten folyik a megtermékenyítés, az elme válik várandóssá, az nyűglődik, kínlódik, hány, szédül és sír, nem a test.)
Ahogy így csöndesen bámultunk egymásra, a csillag és én, az én tudatom is - ahogy a lélek azt olyan frappánsan megfogalmazta akkor - "megesett". Kioltottam a mini csillagot a hamutálban, sóhajtottam egy utolsó pamacs füstöt, majd bementem. A csillag megkönnyebbülten pislantott kettőt nem létező szemével, hogy ő nyerte a farkasszemezős versenyt.
Azóta meg járom a könyvtárakat, a betont, meg úgy a bolygót, tudod, de csak nem nyugszom meg egy pillanatra sem. Olyan furcsán mozognak a lábaim, halál merev a vállam és nem tudok aludni. Egy kis hang - egyébként kellemes, duruzsoló a hangja, pont a nem altatós fajta - folyamatosan monologizál a fejemben, ötletel, helyszínekről, szereplőkről, gondolatokról, cselekményről mesél. Persze véletlenül sem összefüggően, csak masszásítva, összefüggés nélkül, saját asszociációs gyakorlataként nyomja éjjel-nappal, mint holmi skizofrén én. Most azt kérdezte, ez vajon figura etimologicának számít-e már. Meg nevet.

A lényeg az, hogy pár hónap után rájöttem, hogy ezt valahogy ki kell szednem magamból, különben borzalmas vége lesz a szimbiózisunknak. Elhatároztam, hogy rányögöm terhem a mentális méhlepényem papírjára, kitolom, sírok és üvöltök majd, de kiszedem, menjen a maga útján, saját elméjével, ne az enyémbe beszéljen bele, mert különben megőrülök rövid úton. Csak ugye apró probléma, hogy hogyan válogassam össze azokat a foszlányait, amik majd összepréselve megalkotják a fizikai valóját, amiben majd ellehet az agyvelőm helyett. Szereplők, helyszínek, dialógusok, cselekmény, gondolatok, viták és csúcspontok újra és újra.
Sóhajtoztam, sokat sóhajtoztam abban az időben, annyit, hogy egy kisebb dohányültetvény belehúnyt a hamutálamba a végére, de összeraktam. Sikerült, rájöttem a szerkezeti, a részleti és kifejtésbeli logikájára a mű-testnek: átengedem neki a stafétát. Mondtam neki:
- Figyelj, elmegyek, iszom egy teát álmomban, addig tiéd a test, írjál már valamit, kérlek. 
(Az insomniás emberekről sok elmélet lengedez a könyvtárak polcain, a könyvekbe zárva. Mondják, hogy a fiatalkori insomnia skizofréniához vezet. Mondják azt is, hogy az insomniás ember sosincs igazán ébren, csak amolyan álmos megilletődöttséggel nézi, hogy történik vele az élet, hogy létezik a világ, hogy megy, működik minden, mint egy hangyányit belassított übermodern videó.)
Persze, ahogy szóltam neki, hogy alszom, nem jött össze, így csak néztem, ahogy gépel, mint egy őrült. Gondoltam, nem kéne zaklatni, de már igazán elgémberedett az agyam a kicsavart helyzettől. Aztán egyszer csak csönd. Elnémult a kaparás, a monológ, meg úgy egyébként minden. Mint a buddhista meditáció után, mosolygós nyugalommal indultam el teát szürcsölni az erkélyre. 


Kis idő múlva bementem a szobába, élvezve a magányomat, felemeltem a papírt és végig olvastam. Le kellett ülnöm, úgy megrázott és összezavart az egész, nem értettem hogyan lehetséges, hogy ezt ő írta és nem én. Nem értettem, betonfalba ütközött a halandó elmém.


Egy sort írtam a végére, a megrökönyödéstől zsibbadó kézzel:










__________________________________________________

Kiraboltad az elmém, és nem tudom, hogy az enyém-e igazán.

Botorkáltam erre-arra, leültem egy székre valahol és egy ablakon át kibámultam az éjjeli égre. Egy csillag bosszankodva elpislogta magát.