Lifeblog, avagy a közvetítő kisajátítja a művészetet
Mikor megláttam a hideg lámpafényben sietve közeledni, azt se tudtam, ő-e az. Csak jött, lihegett, mint egy futó a maratoni csacskaság cél előtti részén. Alig állt meg, kezet nyújtott és együtt siettünk tovább. Az elfojtott kérdések megmosolyogtattak, nemtudtam hova tenni őket. Aztán a lámpafénye kialudt, mert úgyis ment a tévé, és a zene is elhalkult, mert ki tudja, mikor érkeznek meg. Aztán maradtunk mi ketten. Nem volt se zene, se múlt, se jövő, se gondolatok, csak mi. És valahol az elnyújtott pillanatok egyikében, míg próbáltunk nem egymásra bámulni, véletlenül összeakadt a tekintetünk.Belegondolva, sokkal jobb lett volna, ha az egész "együtt sietünk tovább" esemény egy szimbólum lett volna, és kevésbé hétköznapibb értelemben szednénk lábainkat kettecskén a sötétben.
Az elnémult tévé fénye végtelenül márványszerűve tette a kart. Kicsit álomszerűvé. Természetesen tudtam, hogy nem álmodom, hiszen ironikus annyira az élet, hogy az álomtól függőknek a felejtést adja legfőbb tulajdonságul. Mit tehet a feeble mind? Mindent levés, sárga papírra, amit felváltott a virtuális tinta és a monitor meg pötyögés együttese.
Egyébként sem szoktam ilyen elképesztően szépet álmodni. Azok a kavargó, mélyzöld szemek, amelyek annyira hasonlítottak a smaragdba oltott örvénylő tengerre, hogy belevesztem, valahányszor feltekintettem..
A néma sóhajok, azok a berögzülten is csodálnivalóan természetes mozdulatok, amelyekből oly' kevés maradt ebben az időben. Elfogyott az érték, eladtuk, meghirdettük, papírrá tettük, eltéptük, lehánytuk, összegyűrtük, eldobtuk, megtaláltuk, eladtuk, meghirdettük, s tettük tovább a dolgunkat, míg el nem feledtük, mi is az, ami igazán érték. Nem szeretem, ha nem tudok elaludni. Ha órákig fetrengek az ágy anyagán, meredve a sötét mennyezetre, vagy a pilláim belső oldalára. Olyan haszontalannak tűnik olyankor minden. Jön a gondolatok árja, a pusztító gondolatoké, ahogy Oszkár mesélte hajdan. Ő tudta. Ő értené, miről fecsegek. Elpusztítanak minden naiv képzetet, minden apró rezdülést, ami megtelepedett aznap a vágytól rezskető szívben, Elveszik tőle a reményt is.
A kevés remény rosszabb, mint bármely kínzás. Ha csak egy nagyon kicsi cafatja marad meg a szívedben a reménynek, elhalón vágyod, ábrándozol róla, a halál leplén keresztül álmodva, látva, hogy a képzet az enyészeté, nem a tiéd. Sosem lesz az. S tudod, mert gondolkodsz. Ezért nem léteznék, ha nem tenném többé? Ha nem gondolkodnék, csak ösztönszerűen cselekednék, mint a legegyszerűbb egysejtű, embertestben? Ha azt tenném, amit ostoba kis lelkem megkíván, minden apró sóhajáért testem és környezetem áldoznám? Tényleg ez jelentené a halált? Megszabadulni a rabláncként körém tekeredő életre, a szabályaival, a társadalmával, a létráival és a hierarchiájával? Belehalnék a szabadságba? Mikor? Azonnal? Hagyna némán boldoggá válni, hogy ne is tudjak róla, csak a lelkem ujjongásából sejtsem, érezzem, hogy valami jó?
..úgy, ahogy minden reggel érzem, sejtem és nem merek belegondolni a kávém fölött, hogy semmi sincs rendben? Komolyan, nem vicc. Pontosan úgy van, ahogy leírják. Az eltorzult arcot szebbnek látod, mint bármelyik isten arcát, a szemeket lángolóbbnak, mint Róma égését Néró idején, az izzadságcseppeket gyöngyöknek hiszed, s minden érintést, legyen durva vagy gyengéd, ugyanolyannak: eufórikusan tökéletesnek.
Nem hideg-tökéletesnek, hanem táncoló, imbolygó-tökéletesnek, mint az álmok. Amikor a színek nem villogva cserélődnek, hanem egymásba mosódnak. Amikor a kiáltást nem hallod, hanem a bőrödön érzed, a fejedben érzed, a lelked kiált, nem te, megszabadulsz, megtisztulsz, érzed a láncaidat, ahogy izzva válnak puha bárányszőrré, és szétválnak, hogy tisztelegjenek a csodás pillanat hatalmassága előtt. Amikor az éhes pillantás megtelik forró fénnyel, s a farkas pupilláját felváltja az örökké kavargó Abisszosz köde. Amikor igazán, gondolat nélkül imádsz. Nem kérdőjelezed meg. Nem kérdezed, miért. Még azt sem vonod kétségbe, hogy helyes. Irányítás nélkül mozogsz, a marionett bábu gondolat-szálai elszakadnak tagjaidról, repülsz, úszol, rohansz és álmodsz egyszerre.
Nézed, ahogy távolodik az a bizonyos kis gőzös. Sárl, azt mondtad nekem, hogy viharban frissül a virág. Mi történik, ha a te romlott kölyködet, virágodat ebbe a tengerbe tobják, melyen a távolba suhan a remény? Elrohadok a vízben? Koncentrál majd a só, hogy követhessem valamely áramlattal a hajót, soha el nem érve őt teljesen? Nem a kis gőzösből száll a füst, hanem a cigimből. Ez a valóság, ahol nincs se tenger, se virág, se vágy, se hajó. Kietlen pusztaság ez, Sárl, egyáltalán nem hasonlít a világodra. Itt nincs egy csepp víz sem, ami lemoshatná arcodról a sarat, miután elbukva, fel akarsz állni. Itt sokkal jobb feküdni az undorában is mindennél tisztább mocsokban, nem nézve a világító, gúnyos arcokba, amiken a fehér máz gondosan fedi a sárréteget.
Akkor összeborult az idő és a tér, Sárl. A te világodban jártam. Éreztem a hamisítatlan színeket, éreztem a lelkemmel, minden sejtemmel, az egész világgal éreztem. Őt. Csak őt éreztem. Nem volt gondolat, mely szellemmé tett volna árnyékolásával. Erős volt, lüktető, imbolygó, mint egy álom. Az eszménykép elszállt, nem tudtam megtartani. Gyönge vagyok, atyáim, egy kósza árnyék. Az árnyékok nem tudják megtartani a csodás képzet zsinegét. Felemelkedett, mint egy léggömb, s otthagyott. Azt akartam, hogy emeljen fel magával, olvasszon velejébe, váljak egy részletévé, egy színfoltjává, amely ott kavarog benne és sosem lesz többé ember.
Ott maradtam a sárban, arccal a pokol felé. Tudtam, ha felnézek rá, s látom elillanni a magasba, meghasad belé a szívem. Látod, Edgár, még ezt is elvették tőlünk ma már. Önnön halálunk is a modernség hálójába akadt, hiú. Szebb helyet, jobb berendezést akar. A halál sem úgy jön már, mint eddig. Nem úszik oszaldozva, halálszagot árasztva, dicsőn, nem hajtja meg porzó koponyáját életnyi harcunk előtt. Undorodva gerincbe lő csupán és otthagy a műanyagborításban.
Olyan boldog voltam. Elégedett voltam és büszke. Nem fájt semmi, szökdécselni vágytam, ugrándozni és nevetni, hangosan. Nem bántott a hajnali fény, az emberek látványa, létezésem tudata. Még magamnak sem fájtam. Örömmel éreztem, hogy nem fáj, hogy a jelenből a múltba fakult az eszménykép. Hogy eltűnt a jövőmből az ábrándja is. Erősnek éreztem magam, többnek és jónak. Akkor ébredtem rá, mikor aludni tértem. Nincs márványszín kar, nincs álmában is cirógató kéz. Nincs smaragdba oltott tenger. Nincs kipárolgás, mely kábítóan a nyugalmas bűvölet tavára úsztatott.
Nincs semmi. Az érintések helyét égési sérülésnek véltem bőrömön. Fájt, hasogatott rajta a hiány.
