Hajdan, mikor még a pokol is virágzott, ismertük egymást, mint magunkat, édesem. Mára azonban szükség született a mesére, amely majd újra megértésből forraszt majd láncot közénk.
Az utak kezdetén, mikor még nem értük el a kereszteződéseinket, várva a zöldre, együtt sétálgattunk, hallva egymás gondolatait. Gyermeki problémákkal, gyermeki nemtörődömséggel éltük a tudatlanok vidám kis életét. Varjúfiókaként ismertél meg, krákogva nevettem, tétován repdestem, szemeket hozott nekem anyám és minden egyes örömittas pillanatomban ott volt az elmúlás szimbóluma, kontrasztként. Fejlett szárny híján nem mentem soha messze a fészektől, ahonnan a világra vajúdtak, ám eljött az idő, mikor már nem láttam olyan nehéznek kitörni. Szárnyra kaptam, és csőrömben magammal vittem közös pillanataink nyomait egy vaskos füzetben.
Mint holmi szakállas bagoly, nem építettem saját fészket az új fámon. Sok nappal után, melyek során ezer meg ezer behatást tologattak az arcomba a párkák, eljött az éjszaka, amikor először vedlettem. A holdfény lefejtette rólam a tollakat, a csontokat, a húst és minden szövetet, majd átitatta sápadt fényével a remegő maradékot, összeolvasztva azt egyetlen nagy tömbbé. Tükör lettem hajnalra.
Biztonságos volt a létem onnantól. Nem vadásztak rám, nem üldöztek el a kertekből ólommal, madárijesztőkkel az emberek, hanem tisztelni kezdtek, amiért önmagukat látták bennem. Önimádatuk biztosította létem alapját. Aki bizonytalan volt, aki nem tudott embert szeretni, csak önmagát, aki magányos volt, mind megtalálta mellettem a helyét, és gyönyörködött magában, míg a szemeimbe bámult. Azokba a szemekbe, amik hajdan még suttogni is tudtak, meg nevetni, veled.
Morbid szabályzatként azonban halálra volt ítélve ez az időszak is. A falkákban egymás agyát étkező állatok hirtelen kontrollálhatatlan mennyiségűek lettek, masszává olvadtak, és nem válogatták meg maguk közül, hogy kinek tesz jót, ha belém néz. Hamarosan olyanokat tükröztem vissza, akik gyűlölték magukat, akik arra használták húsuk fiatalságát, hogy minden tükörre fátylat dobjanak, nem kevésbé magukra. Másnak láttatta magát ez a fajta, ám én nem tudtam másként tükrözni. Felbosszantottam őket, s ezért lakolnom kellett. Betörték a holdfényből gyúrt tükrömet, megrepedtem, s vele repedt lelkem, elmém és testem is.
Jött a téboly árja, elmosott. Felkapott a szél, vitt ide-oda, láttam mennyet és poklot, majd lerakott valahol a kettő közt. Láttam élőt és holtat a töréseim közt, láttam igazat és álmot, ám sosem tudtam, melyiket a párokból. Évek teltek, peregtek, csikartak a homokszemek. Lassan megszoktam a csonka létet, és megtanultam előnyömre használni töréseimet. Aki rám nézett, még mindig látta önnön arcát, ezúttal azonban már törésekkel, torzan, itt-ott megnyújtva, összehúzva. Lelkemen keresztül látta magát az emberi csőcselék ettől a perctől, s amiért nem bírták értelmezni az összeférhetetlenségeket, békén hagytak. Mint minden hozzám hasonló bolondot, elhagytak, remélve, hogy a magány majd észhez térít, vagy legalább messze űz az ő útjaiktól.
Találkoztam társaimmá vált őrültekkel. Megszerettem őket. Megtanultam kötődni szeretettel és gyűlölettel is, tudatosan, ahogy még eddig sosem. Emlékszel még? Madárként olyan ösztönösen ültem a válladon. A gyakorlópályák az életig, a nagybetűsig (,amelyet kastélyként képzeltem el magamban mindig), kanyargósan vezettek végig az úton, hegyek közt, lefelé, a mélybe.Még el sem jutottam utolsó próbáim végére, mire újra elém állt a piros úr a kereszteződésnél. Megtorpantam. Hirtelen minden sárga lett körülöttem, és megijesztett a döntést hajszoló nyomás. Körülnéztem, és meghúzogattam magamon a köteleket, melyek más-más lénnyel kapcsoltak össze, szeretettel vagy gyűlölettel. Ezutóbbi kötelek mind-mind más utakon kígyóztak végig, s kizárva őket elindultam az egyetlenen, amely megmaradt, vágyva egy tiszta kezdetre, amely majd levágja rólam mind a kötelet, mely rabként tartott az agyevők falkáiban.
Ahogy rohantam az úton a lidércfény után, tudod, kit láttam meg, kedves? A Magány állt ott, mosolytalan arcán hosszú szakállal, várva rám. Hatalmas óriás a magány, titánok férnének a tenyerébe. Felkapott ő is, azonban nem nézte meg magát bennem. Nem érdekelte, hogyan mutatnám meg. Egyetlen mozdulattal letépte rólam a köteleket, melyek gúzsba csomóztak és emberekhez vezettek volna, akiket gyűlöltem vagy imádtam. Éreztem, hogy sosem találhatom meg többé azokat, akikkel régen olyan áhitattal kapcsolódtam össze.
Mielőtt időm lett volna meggyászolni a börtönöm-szenvedélyem halálát, az óriás összezárta körülöttem ujjait. A magány markában rekedtem, s szűkült, egyre csak szűkült körülöttem a világ. Éreztem, ahogy az éj feketéjéből öntött keretem összetörik, s kipereg belőlem a sok törött szilánk, holmi hangos könnyként morzsolódva a kemény marokban. Roncsomra csorgott a megvágott kézből a nagy Magány vére. Imbolygó, furcsa, delíriumos színek törtek elő belőlem, s csak szűkült a világ, míg nem maradt más, csak én, megtörve, más vérébe fojtva.
Magány kinyitotta hatalmas tenyerét, és megláttam magam új alakomban. Kicsi szürke kővé váltam, kerek kis kaviccsá. Meglebbent a rettenetes kar, pár percig némán repültem a széllel, szelve világokat, mígnem egy fürge folyóba nem estem. A hűs vízben hevertem pár hónapig, merengve az elvágott szálakon, lökődve ide-oda, sosem igazán megérintve. Rájöttem, hogy nem érzek már semmit. Kő létem legjobb része, hogy bár mindent látok, némán, láthatatlanul látok, elemzek és kategorizálok, sosem tudnak újra kötelet dobni rám az emberek ivadékai. Kicsi, szürke, láthatatlan, páncélos testem bezárta kapuit.
Nem törik már tovább.
Üdv újra, kedvesem. Nem Tudom, Hogy hívnak.
Az utak kezdetén, mikor még nem értük el a kereszteződéseinket, várva a zöldre, együtt sétálgattunk, hallva egymás gondolatait. Gyermeki problémákkal, gyermeki nemtörődömséggel éltük a tudatlanok vidám kis életét. Varjúfiókaként ismertél meg, krákogva nevettem, tétován repdestem, szemeket hozott nekem anyám és minden egyes örömittas pillanatomban ott volt az elmúlás szimbóluma, kontrasztként. Fejlett szárny híján nem mentem soha messze a fészektől, ahonnan a világra vajúdtak, ám eljött az idő, mikor már nem láttam olyan nehéznek kitörni. Szárnyra kaptam, és csőrömben magammal vittem közös pillanataink nyomait egy vaskos füzetben.
Mint holmi szakállas bagoly, nem építettem saját fészket az új fámon. Sok nappal után, melyek során ezer meg ezer behatást tologattak az arcomba a párkák, eljött az éjszaka, amikor először vedlettem. A holdfény lefejtette rólam a tollakat, a csontokat, a húst és minden szövetet, majd átitatta sápadt fényével a remegő maradékot, összeolvasztva azt egyetlen nagy tömbbé. Tükör lettem hajnalra.
Biztonságos volt a létem onnantól. Nem vadásztak rám, nem üldöztek el a kertekből ólommal, madárijesztőkkel az emberek, hanem tisztelni kezdtek, amiért önmagukat látták bennem. Önimádatuk biztosította létem alapját. Aki bizonytalan volt, aki nem tudott embert szeretni, csak önmagát, aki magányos volt, mind megtalálta mellettem a helyét, és gyönyörködött magában, míg a szemeimbe bámult. Azokba a szemekbe, amik hajdan még suttogni is tudtak, meg nevetni, veled.
Morbid szabályzatként azonban halálra volt ítélve ez az időszak is. A falkákban egymás agyát étkező állatok hirtelen kontrollálhatatlan mennyiségűek lettek, masszává olvadtak, és nem válogatták meg maguk közül, hogy kinek tesz jót, ha belém néz. Hamarosan olyanokat tükröztem vissza, akik gyűlölték magukat, akik arra használták húsuk fiatalságát, hogy minden tükörre fátylat dobjanak, nem kevésbé magukra. Másnak láttatta magát ez a fajta, ám én nem tudtam másként tükrözni. Felbosszantottam őket, s ezért lakolnom kellett. Betörték a holdfényből gyúrt tükrömet, megrepedtem, s vele repedt lelkem, elmém és testem is.
Jött a téboly árja, elmosott. Felkapott a szél, vitt ide-oda, láttam mennyet és poklot, majd lerakott valahol a kettő közt. Láttam élőt és holtat a töréseim közt, láttam igazat és álmot, ám sosem tudtam, melyiket a párokból. Évek teltek, peregtek, csikartak a homokszemek. Lassan megszoktam a csonka létet, és megtanultam előnyömre használni töréseimet. Aki rám nézett, még mindig látta önnön arcát, ezúttal azonban már törésekkel, torzan, itt-ott megnyújtva, összehúzva. Lelkemen keresztül látta magát az emberi csőcselék ettől a perctől, s amiért nem bírták értelmezni az összeférhetetlenségeket, békén hagytak. Mint minden hozzám hasonló bolondot, elhagytak, remélve, hogy a magány majd észhez térít, vagy legalább messze űz az ő útjaiktól.
Találkoztam társaimmá vált őrültekkel. Megszerettem őket. Megtanultam kötődni szeretettel és gyűlölettel is, tudatosan, ahogy még eddig sosem. Emlékszel még? Madárként olyan ösztönösen ültem a válladon. A gyakorlópályák az életig, a nagybetűsig (,amelyet kastélyként képzeltem el magamban mindig), kanyargósan vezettek végig az úton, hegyek közt, lefelé, a mélybe.Még el sem jutottam utolsó próbáim végére, mire újra elém állt a piros úr a kereszteződésnél. Megtorpantam. Hirtelen minden sárga lett körülöttem, és megijesztett a döntést hajszoló nyomás. Körülnéztem, és meghúzogattam magamon a köteleket, melyek más-más lénnyel kapcsoltak össze, szeretettel vagy gyűlölettel. Ezutóbbi kötelek mind-mind más utakon kígyóztak végig, s kizárva őket elindultam az egyetlenen, amely megmaradt, vágyva egy tiszta kezdetre, amely majd levágja rólam mind a kötelet, mely rabként tartott az agyevők falkáiban.
Ahogy rohantam az úton a lidércfény után, tudod, kit láttam meg, kedves? A Magány állt ott, mosolytalan arcán hosszú szakállal, várva rám. Hatalmas óriás a magány, titánok férnének a tenyerébe. Felkapott ő is, azonban nem nézte meg magát bennem. Nem érdekelte, hogyan mutatnám meg. Egyetlen mozdulattal letépte rólam a köteleket, melyek gúzsba csomóztak és emberekhez vezettek volna, akiket gyűlöltem vagy imádtam. Éreztem, hogy sosem találhatom meg többé azokat, akikkel régen olyan áhitattal kapcsolódtam össze.
Mielőtt időm lett volna meggyászolni a börtönöm-szenvedélyem halálát, az óriás összezárta körülöttem ujjait. A magány markában rekedtem, s szűkült, egyre csak szűkült körülöttem a világ. Éreztem, ahogy az éj feketéjéből öntött keretem összetörik, s kipereg belőlem a sok törött szilánk, holmi hangos könnyként morzsolódva a kemény marokban. Roncsomra csorgott a megvágott kézből a nagy Magány vére. Imbolygó, furcsa, delíriumos színek törtek elő belőlem, s csak szűkült a világ, míg nem maradt más, csak én, megtörve, más vérébe fojtva.
Magány kinyitotta hatalmas tenyerét, és megláttam magam új alakomban. Kicsi szürke kővé váltam, kerek kis kaviccsá. Meglebbent a rettenetes kar, pár percig némán repültem a széllel, szelve világokat, mígnem egy fürge folyóba nem estem. A hűs vízben hevertem pár hónapig, merengve az elvágott szálakon, lökődve ide-oda, sosem igazán megérintve. Rájöttem, hogy nem érzek már semmit. Kő létem legjobb része, hogy bár mindent látok, némán, láthatatlanul látok, elemzek és kategorizálok, sosem tudnak újra kötelet dobni rám az emberek ivadékai. Kicsi, szürke, láthatatlan, páncélos testem bezárta kapuit.
Nem törik már tovább.
Üdv újra, kedvesem. Nem Tudom, Hogy hívnak.
