A megszokott szakadékokon és hegyeken felül ezúttal még határon is túlról küldöm hozzád soraimat.
Az éjszaka ideát hűvös, dohányfüsttől terhes és kellően fakó. Újra megérkezett az ősz, s ha vágyaim érnek még valamit az égieknek, tovább tart majd, mint két éjszaka.
Bár, mint azt saját példánkon megtanulhattam, nem ér az semmit odafönn.
Remélem, életed még mindig az íjből kilőtt nyíl biztos vonalában ível, mint régen; rajonganak a barátok és csodálók a nyomodban, szívedért ácsingózik a nép, melyet csak távolról gyarapítok. Élvezed, amit csinálsz? Túlélsz, élsz, vagy táncolsz a világban? Kérlek, merülj a részletek tengerébe.
Ideát az élet kissé megtébolyulni tűnik. Barátok körében kezdődött a vészkór, a közeliek mind sorra buktak bele a nagy fekete gödörbe, melyből árad a hullaszag - a szerelembe. Bár sosem tudta senki megmagyarázni, hogy is működik igazán a dolog, mindig ahhoz hasonlítottam, amit te magad kapartál elő göthös szívem mélyéről. Ahogy így belebuktak, vesztve a célt, természetesen, egyre biztosabb lettem a gondolatban - ettől jobb távol tartani magam. Ami sikerültis,ideig-óráig,aztán valami balga kémiai folyamat a saját testemben árult el - kívánni kezdtem valami emberi lényt magam mellé, akivel megoszthatom azt a néhány szép pillanatot, amit néha véletlenül megtalálni vélek. Akivel ívet vonhatunk az éjjeli égre. Akitől végigfut rajtam a áramba oltott lidércek jege.
Ostoba dolgok ezek, kedvesem, és képzelje, mégis elhittem, szükségem van rá. Hajszába kezdtem, üldözve a mintát, melyet eltanultam a környezetem faláról. És belebuktam. Aztán újrakezdtem, lesöpörtem térdeimről a koszt. Mire felnéztem, újra a földön voltam. Elveszthettem az eszméletem, mert mire újra magamhoz tértem, már alig volt rajtam cafat, mely a ruhámból maradt, bőröm átlyuggatva eresztette vörösét a föld barnájába, s mindenem sajgott, mintha csak boszorkányszobatról ébredtem volna. S testem magától mozdult újra, ijesztő automatikussággal, feledve, hogy valaha irányítója voltam. Indult újra, cél felé, melyet nem látok tisztán a szemekkel, melyeket már nem irányítok többé.
Fogalmam sincs, hogy hová tartunk és kissé félek attól, hogy amint újra elhasal a test, fájdalmait én is megélem.
Remélem, nem vette zokon balgaságaim részleteit, és kérem esengve, válaszoljon saját napjai naplójával.
Örök barátja és hódolója,
Az éjszaka ideát hűvös, dohányfüsttől terhes és kellően fakó. Újra megérkezett az ősz, s ha vágyaim érnek még valamit az égieknek, tovább tart majd, mint két éjszaka.
Bár, mint azt saját példánkon megtanulhattam, nem ér az semmit odafönn.
Remélem, életed még mindig az íjből kilőtt nyíl biztos vonalában ível, mint régen; rajonganak a barátok és csodálók a nyomodban, szívedért ácsingózik a nép, melyet csak távolról gyarapítok. Élvezed, amit csinálsz? Túlélsz, élsz, vagy táncolsz a világban? Kérlek, merülj a részletek tengerébe.
Ideát az élet kissé megtébolyulni tűnik. Barátok körében kezdődött a vészkór, a közeliek mind sorra buktak bele a nagy fekete gödörbe, melyből árad a hullaszag - a szerelembe. Bár sosem tudta senki megmagyarázni, hogy is működik igazán a dolog, mindig ahhoz hasonlítottam, amit te magad kapartál elő göthös szívem mélyéről. Ahogy így belebuktak, vesztve a célt, természetesen, egyre biztosabb lettem a gondolatban - ettől jobb távol tartani magam. Ami sikerültis,ideig-óráig,aztán valami balga kémiai folyamat a saját testemben árult el - kívánni kezdtem valami emberi lényt magam mellé, akivel megoszthatom azt a néhány szép pillanatot, amit néha véletlenül megtalálni vélek. Akivel ívet vonhatunk az éjjeli égre. Akitől végigfut rajtam a áramba oltott lidércek jege.
Ostoba dolgok ezek, kedvesem, és képzelje, mégis elhittem, szükségem van rá. Hajszába kezdtem, üldözve a mintát, melyet eltanultam a környezetem faláról. És belebuktam. Aztán újrakezdtem, lesöpörtem térdeimről a koszt. Mire felnéztem, újra a földön voltam. Elveszthettem az eszméletem, mert mire újra magamhoz tértem, már alig volt rajtam cafat, mely a ruhámból maradt, bőröm átlyuggatva eresztette vörösét a föld barnájába, s mindenem sajgott, mintha csak boszorkányszobatról ébredtem volna. S testem magától mozdult újra, ijesztő automatikussággal, feledve, hogy valaha irányítója voltam. Indult újra, cél felé, melyet nem látok tisztán a szemekkel, melyeket már nem irányítok többé.
Fogalmam sincs, hogy hová tartunk és kissé félek attól, hogy amint újra elhasal a test, fájdalmait én is megélem.
Remélem, nem vette zokon balgaságaim részleteit, és kérem esengve, válaszoljon saját napjai naplójával.
Örök barátja és hódolója,
Ashton
