Milyen végtelenül rettenetes dolog lehet.
Képzeld csak el: Rohansz, inad szakadtából, minden izmodat megfeszítve rohansz a lidércfény felé. Melletted elsuhannak fák, bokrok, állatok és kövek. A perifériás látásodban minden elmosódott, kivehetetlen és csak annyiban különbözik magától az üldözött fénytől, ami majd megment, hogy ezutóbbi nem érdektelen.
Milyen erős életszimbólum lehetne ez. Ahogy vágtázunk a menekülés reménye felé. A kivezető lámpás után futunk, sosem érve el azt, nem is tudva igazán, hogy segít-e, vagy a mocsárba veszejt. A fény a halál és a menekülés egyben. Mégsem torpanunk meg egy pillanatra sem. S azok a fák, azok a kövek, melyeket tompán érzékel a félhomályhoz szokó szemünk - azok a kis célok, amelyek szelídebbé teszik a nagy Jövőt, a megnyugvás és a beteljesedés pillanatát hozzák közelebb - mind csak addig láthatók, míg el nem viharzunk mellettük. Utána mind láthatatlanná válik, eltűnik, elkopik, mármás bokrokat látni, más állatok vonítását hallani. Ha ezeket a kis célokat el is érjük, s elégedetten körbenézünk, észlelve, hogy nyertünk, mi történik igazán? A fa gyökerénél felbukunk és elhanyatlunk, nézve,bámulva, ahogy a nagy Menekülés elillan a ködben.
De a rettenet, a rettenet!
Most lásd magad, ahogy szétnyílik lábaid előtt az ingovány és te csak suhansz a fény felé. Úgy, ahogy már mérhetetlen idők óta tetted, nem tudsz mást, nem ismersz mást, csak rohansz, feledve is talán már a célt. Lásd, ahogy megmered előtted a fénygömb. Ahogy növekszik, míg fékezel a pokolban égő lábaiddal. Ahogy gyomrodban gyökeret ver és kihajt torkodban a félelem jeges, tüskés virága.
Miért állt meg? Sírodat jelzi, hol pusztulnod kell? A kaput, melyen át a szabadságra érsz?
Nem kell gyávának lenned, hogy bálvánnyá kövülj magad is.
Képzeld csak el: Rohansz, inad szakadtából, minden izmodat megfeszítve rohansz a lidércfény felé. Melletted elsuhannak fák, bokrok, állatok és kövek. A perifériás látásodban minden elmosódott, kivehetetlen és csak annyiban különbözik magától az üldözött fénytől, ami majd megment, hogy ezutóbbi nem érdektelen.
Milyen erős életszimbólum lehetne ez. Ahogy vágtázunk a menekülés reménye felé. A kivezető lámpás után futunk, sosem érve el azt, nem is tudva igazán, hogy segít-e, vagy a mocsárba veszejt. A fény a halál és a menekülés egyben. Mégsem torpanunk meg egy pillanatra sem. S azok a fák, azok a kövek, melyeket tompán érzékel a félhomályhoz szokó szemünk - azok a kis célok, amelyek szelídebbé teszik a nagy Jövőt, a megnyugvás és a beteljesedés pillanatát hozzák közelebb - mind csak addig láthatók, míg el nem viharzunk mellettük. Utána mind láthatatlanná válik, eltűnik, elkopik, mármás bokrokat látni, más állatok vonítását hallani. Ha ezeket a kis célokat el is érjük, s elégedetten körbenézünk, észlelve, hogy nyertünk, mi történik igazán? A fa gyökerénél felbukunk és elhanyatlunk, nézve,bámulva, ahogy a nagy Menekülés elillan a ködben.
De a rettenet, a rettenet!
Most lásd magad, ahogy szétnyílik lábaid előtt az ingovány és te csak suhansz a fény felé. Úgy, ahogy már mérhetetlen idők óta tetted, nem tudsz mást, nem ismersz mást, csak rohansz, feledve is talán már a célt. Lásd, ahogy megmered előtted a fénygömb. Ahogy növekszik, míg fékezel a pokolban égő lábaiddal. Ahogy gyomrodban gyökeret ver és kihajt torkodban a félelem jeges, tüskés virága.
Miért állt meg? Sírodat jelzi, hol pusztulnod kell? A kaput, melyen át a szabadságra érsz?
Nem kell gyávának lenned, hogy bálvánnyá kövülj magad is.
