Facsonkok közt létesült helyre kis mocsarunk posványában vergődve, néhanapján egy a sok ebihal-életű közül egy mindig van, aki felnéz, és rátátogja a felszínre: Mi az istent művelünk mi itt úgy igazán?
Természetesen válasz az nincs, de fantasztikus tézisekkel állunk elő, mi, főemlősökből tovakorcsosult véglények. Egy egészen lidérc-szerű(will-o-wisp) társam egyszer belegondolt élete folyván, mégis mennyit ér a döntés, mennyit javít vagy ront egy-egy rossz döntés. Felnéztem a felszínre, fújtam egy füstbuborékot felé, és előálltam a gondolattal.
Kezdjük a fókuszálást messziről. Repüljünk alá holmi félfémes csodaásványból fabrikált fantázia csomagolásban önmagunk felé, mielőtt lezárjuk gondolat foszlányunkat egy jól irányzott közhellyel. Egy végtelen, emberi agyvelővel felfoghatatlan semmi és mindenség, annak is az egyik legelhanyagolhatóbb sarka, na az az a hely, ahol elkezdjük a repülést. Onnan a körbezárt terület legelhanyagolhatóbb térségére libbenünk. Ott találunk egy kupac univerzumot, feltéve, hogy még dimenziót sem tévesztünk, rálelünk erre a már emberi névvel is illetett káoszkupacra. Onnan megindulunk kissé belassítva befelé; mindenütt poros semmi, kis golyók, égve, fagyva, zölden, kéken, belemeredve egy örökké mozgó panorámába, melynek táncát csak úgy láthatod, mint a fű növekedését: el kell nézned, hogy lásd. Abban jó mélyen lelünk egy picurka naprendszert, abban is elsuhanunk az égő gázos irányba, míg valami kékeset nem találunk, aztán arra jól rárepülünk. Kis belobbanás után szférák rikoltanak ásványvédte füleinkbe, száguldoznak mindenfelé nedvek meg kövek, majd a nagy kupac legtetején megállva kiszállunk. Egy külön bolygónyi kis atkára lépünk, akik mind a roncsolt fakertes posványosból tornyosulnak elő, abból is csak azért, mert egymáson vajúdva tűnnek csupán nagynak. Annak legaljáról kotrunk egyet, kit még talán víz is ért satnya léte folyamán, és őt, na őt emeljük titáni szemeink elé és rágjuk velejébe a kérdést: Szerinted inkább bőrből legyen a kesztyű, vagy latexből?
A döntéshelyzet előállt. Nem jobban, sem kevésbé abszurd, mint bármely másik. Bárki terjeszti elő, bármilyen összetettséget igényel, bármilyen időkorlát áll őrt, a lényeg ugyanaz marad: protonnyi létezésünk alatt hozott döntéseink nagyjából olyan fergeteget vonnak maguk után,mint a szólásbéli pillangó szárnycsapása. Ami lehet persze valahol tornádó, de mi egy tornádó, igazán. Porcica a bolygón. Egy pislantás sem a Napnak. Messzebbről nyilván fikció.
És mégis. Fickándozunk, mi ebihalak, atkák, kicsiny emberi lények, mert individuális valónknak vér fontos, hogy biztosan a jó döntést hozzuk meg. Részlet, hogy nem változtat semmin, ami talán számít. Részlet az is, hogy meghozott döntésünk legalább annyira szignifikáns, mint egy foltos nádiposzáta vizelete. Az meg aztán pláne, hogy ami dönt, az nem mi vagyunk, hanem a felépített, megalakult, már rég létező minden.
Alulról kezdve nyilván a közvetlen környezet. A tapasztalás első pillanatától fogva minták miriádját kapjuk egyenesen arcba, annyit, hogy szanaszét mosódnak alig magzati arcunkon. Telnek az évek, szétmázolják rajtunk ezt a kupacot, jól belemasszírozzák a bőrbe, hogy aztán felnőtt, érett időnkre elérje agyunkat az eredetivé torzított, külön bejáratú lényünk. A halhatatlan lelkünk. A komplex személyiségünk. A harcok által acélossá edzett szívünk. Már itt felmerülhet a kérdés, hogy döntünk-e egyáltalán. Vagyunk-e, úgy igazán. Létezünk-e rajtuk kívül bármilyen felfogásban.
Erre dobja súlyát a teljes, kiszélesedett, megosztásra fejlesztett társadalom, mely időn és téren átringva hányja tele elménket a kecsegtetőbbnél kecsegtetőbb minta ajánlatokkal.
Folytatja ezt a faj. Az evolúció. A génállomány. A néma fák, a nyugodt víztömeg, a cirógató szél. A bolygó.
Ezek fölött nyilván újra kiszélesedik a befolyás, akkora már, hogy nem látjuk, nem is tudnánk látni.
Ezek harmonikus disszonanciája alkotja aztán az alapzajt a döntéshozatalunkhoz. Mit ne mondjak, kevésnek tűnik az üres rész, amit a szabad akaratunk kitölthet, mint fontos, határozott létezőknek az alapvető igénye.
A döntés illúziója legalább annyira önkényes egyszerűsítése a viszonyításnak, mint amennyire az agy kikapcsolása annak érdekében, hogy fel se merüljön a döntés alapgondolata.
Nem számít. Az élet hatalmas forgatagában mit jelentene egy apró porszem rossz irányba röppenése?
Dönts, vagy sosem dönts, elvégre valahogyan mégis létezned kell.
De mindig csak játékból.
Természetesen válasz az nincs, de fantasztikus tézisekkel állunk elő, mi, főemlősökből tovakorcsosult véglények. Egy egészen lidérc-szerű(will-o-wisp) társam egyszer belegondolt élete folyván, mégis mennyit ér a döntés, mennyit javít vagy ront egy-egy rossz döntés. Felnéztem a felszínre, fújtam egy füstbuborékot felé, és előálltam a gondolattal.
Kezdjük a fókuszálást messziről. Repüljünk alá holmi félfémes csodaásványból fabrikált fantázia csomagolásban önmagunk felé, mielőtt lezárjuk gondolat foszlányunkat egy jól irányzott közhellyel. Egy végtelen, emberi agyvelővel felfoghatatlan semmi és mindenség, annak is az egyik legelhanyagolhatóbb sarka, na az az a hely, ahol elkezdjük a repülést. Onnan a körbezárt terület legelhanyagolhatóbb térségére libbenünk. Ott találunk egy kupac univerzumot, feltéve, hogy még dimenziót sem tévesztünk, rálelünk erre a már emberi névvel is illetett káoszkupacra. Onnan megindulunk kissé belassítva befelé; mindenütt poros semmi, kis golyók, égve, fagyva, zölden, kéken, belemeredve egy örökké mozgó panorámába, melynek táncát csak úgy láthatod, mint a fű növekedését: el kell nézned, hogy lásd. Abban jó mélyen lelünk egy picurka naprendszert, abban is elsuhanunk az égő gázos irányba, míg valami kékeset nem találunk, aztán arra jól rárepülünk. Kis belobbanás után szférák rikoltanak ásványvédte füleinkbe, száguldoznak mindenfelé nedvek meg kövek, majd a nagy kupac legtetején megállva kiszállunk. Egy külön bolygónyi kis atkára lépünk, akik mind a roncsolt fakertes posványosból tornyosulnak elő, abból is csak azért, mert egymáson vajúdva tűnnek csupán nagynak. Annak legaljáról kotrunk egyet, kit még talán víz is ért satnya léte folyamán, és őt, na őt emeljük titáni szemeink elé és rágjuk velejébe a kérdést: Szerinted inkább bőrből legyen a kesztyű, vagy latexből?
A döntéshelyzet előállt. Nem jobban, sem kevésbé abszurd, mint bármely másik. Bárki terjeszti elő, bármilyen összetettséget igényel, bármilyen időkorlát áll őrt, a lényeg ugyanaz marad: protonnyi létezésünk alatt hozott döntéseink nagyjából olyan fergeteget vonnak maguk után,mint a szólásbéli pillangó szárnycsapása. Ami lehet persze valahol tornádó, de mi egy tornádó, igazán. Porcica a bolygón. Egy pislantás sem a Napnak. Messzebbről nyilván fikció.
És mégis. Fickándozunk, mi ebihalak, atkák, kicsiny emberi lények, mert individuális valónknak vér fontos, hogy biztosan a jó döntést hozzuk meg. Részlet, hogy nem változtat semmin, ami talán számít. Részlet az is, hogy meghozott döntésünk legalább annyira szignifikáns, mint egy foltos nádiposzáta vizelete. Az meg aztán pláne, hogy ami dönt, az nem mi vagyunk, hanem a felépített, megalakult, már rég létező minden.
Alulról kezdve nyilván a közvetlen környezet. A tapasztalás első pillanatától fogva minták miriádját kapjuk egyenesen arcba, annyit, hogy szanaszét mosódnak alig magzati arcunkon. Telnek az évek, szétmázolják rajtunk ezt a kupacot, jól belemasszírozzák a bőrbe, hogy aztán felnőtt, érett időnkre elérje agyunkat az eredetivé torzított, külön bejáratú lényünk. A halhatatlan lelkünk. A komplex személyiségünk. A harcok által acélossá edzett szívünk. Már itt felmerülhet a kérdés, hogy döntünk-e egyáltalán. Vagyunk-e, úgy igazán. Létezünk-e rajtuk kívül bármilyen felfogásban.
Erre dobja súlyát a teljes, kiszélesedett, megosztásra fejlesztett társadalom, mely időn és téren átringva hányja tele elménket a kecsegtetőbbnél kecsegtetőbb minta ajánlatokkal.
Folytatja ezt a faj. Az evolúció. A génállomány. A néma fák, a nyugodt víztömeg, a cirógató szél. A bolygó.
Ezek fölött nyilván újra kiszélesedik a befolyás, akkora már, hogy nem látjuk, nem is tudnánk látni.
Ezek harmonikus disszonanciája alkotja aztán az alapzajt a döntéshozatalunkhoz. Mit ne mondjak, kevésnek tűnik az üres rész, amit a szabad akaratunk kitölthet, mint fontos, határozott létezőknek az alapvető igénye.
A döntés illúziója legalább annyira önkényes egyszerűsítése a viszonyításnak, mint amennyire az agy kikapcsolása annak érdekében, hogy fel se merüljön a döntés alapgondolata.
Nem számít. Az élet hatalmas forgatagában mit jelentene egy apró porszem rossz irányba röppenése?
Dönts, vagy sosem dönts, elvégre valahogyan mégis létezned kell.
De mindig csak játékból.
