Ó, igen. A szenvedő szerkezet. Csodásak ezek az angolok, egyszerűen mindenüket áthatja ez a csodás, bizsergető többértelműség, amitől úgy borzongok meg, hogy közben halálos szerelemre lobbanok. Ők azt mondják magukról, hogy hűvösek, távolságtartók, érzelemmentesek, semmi művészi adottságuk nincs, sem logikájuk. Példának gyakran emlegetik a városaik teljesen logikátlan elrendezéseit, a nyelvtanuk elmagyarázhatatlan tényeit; mindez azonban csak a sokoldalúságukról regél. Mert mi művészibb, mint egy angol város, ahol minden sarkon váratlan nevek, elágazások, értelmetlennek tűnő elrendezés fogad? Mi művészibb, mint a dallamos, gyönyörű hangsúlyú nyelv, amelynek legérzelemmentesebb használata közben is azt hiszi az ember, hogy más világban jár?
A macska elszenvedi, hogy a fára mászik. Én elszenvedem, hogy kimegyek a lakásból. Nincs alany. Az alanyt jelölhetjük, de nem muszáj. Az alany nem fontos. Az út átszelődik. Az óra meglátogatódik.
Alany nélkül is simán elszenvedi a cselekvést, történést és a létezést.
A létezés elszenvedődik. Milyen üdítő, hogy nincs rivalgó alany, amely kiabálná az önsajnálatot! Milyen tényközlő, milyen beletörődő és nyugodt! Zseniális.
A macska elszenvedi, hogy a fára mászik. Én elszenvedem, hogy kimegyek a lakásból. Nincs alany. Az alanyt jelölhetjük, de nem muszáj. Az alany nem fontos. Az út átszelődik. Az óra meglátogatódik.
Alany nélkül is simán elszenvedi a cselekvést, történést és a létezést.
A létezés elszenvedődik. Milyen üdítő, hogy nincs rivalgó alany, amely kiabálná az önsajnálatot! Milyen tényközlő, milyen beletörődő és nyugodt! Zseniális.
Ti nem vagytok svájcok és én egyre tibetebbül érzem magam.
Szeretem a neutralitást. Fogjátok a csillagjegyemre, vagy pacifizmusra, vagy illessetek valami egészen más gúnynéven, a lényeg lényeg marad: nem kedvelem a szélsőségeket.
Régen, mikor még lobogtathattam sok-sok papírfecnit, hogy milyen fiatal vagyok még, mennyire gyerek, gyakran próbálkoztam a neutralizálással. Minden, ami az életemben bekövetkezett, legyen az rossz vagy jó, általában extremitásokban jelentkezett. Ezt mindig a másik pólussal igyekeztem ellensúlyozni, hogy véletlenül se bomoljon meg a harmónia illúziója. Mert az ilyen tőről fakadó semlegesség nem is semlegesség, pláne nem béke.
Mert legyen bármekkora ostobaság, gyermeki csacskaság, a béke okán kerestem semlegességet. Vagy éppen ellenkezőleg lett volna? A gyökerek valahol elvesztek a múlt ködében, de az eredmény még élénken él. A béke és a semlegesség kéz a kézben jár. Hiszen aki nem háborog, aki nem dühöng, aki nem szerelmes, aki nem vágyakozik, az békés. Nyugodt, mint egy kő a patakban. Zavartalan és izolált, holott alatta, körülötte kőtestvérei halmokban fekszenek.
Ha ezt a gondolatot átemeljük a mai (de)generációk életterébe, megláthatjuk, hogy nálunk sincs ez másképpen. Aki távol tud maradni a sebző érzelmektől, aki ki tudja mosni magából a belé sugárzott színkáoszt, nyugodt lesz. Nem úgy, mint a vihart megelőző, baljóslatúan csöndes táj. Sokkal inkább lesz hasonlatos a csöndes léptű felhőkhöz, mely ott hordozza testében, mely szinte lélekből áll csupán, a végleteket, tüzet és vizet. Mégis nyugalmasan szeli a levegőt, a magasban levitálva, nem érintve a szeszélyekkel súlytott földet. Nem kötik színes, műanyag bilincsek a betonhoz. Száll, magasan, test és lélek közt, föld és ég közt, teljesség és kezdet közt.
Ti, kedveseim, gáncsolóim, csodálóim, sosem lehettek svájcok. Az extremitások nem egyenlítődnek ki, ha egyenlő mértékben kerülnek egymással szembe. Én már megtanultam. Nem szeretném, ha ti is rajtam tanulnátok meg. Menjetek, játszatok egymással, bábukkal, képzelt ellenségekkel és barátokkal, érzelmekkel és kedélyhullámokkal. Nem posztom, hogy autómintás szőnyeg legyek a gyermeki játékaitokhoz.
Én azonban tibetül érzem magam. Érzem a vágyat a nyugalomra, a semlegességre, a teljességre és a magányos csodákra. Érzem, tudom, emlékszem, hogy birtokoltam mindezt.
S akkor jöttetek ti. Minden aranysóvár nép tagjai, agyonvertetek, meghurcoltatok, meggyaláztatok, kizsákmányoltatok, piacra dobtatok és egzotikumként mutogattok rám távolról, s belém vájtok, belém másztok, megszentségtelenítitek minden valaha békés és tiszta részemet.
Ironikus, hogy ti magatok fordultok nagy (,mímelt és értetlen) csodálatotokban felém, s ajánljátok felszabadításomat elszánt arccal. Forduljak hozzátok saját békém visszaszerzéséért? Vagy vonuljak vissza kolostoraim szentségeibe, kutassam a jóslatok durva papírján, mikor lesz egyszer ennek is vége?
Megvilágosodni messze a hazától, a testtől, magamtól, Tibettől, vagy meghalni és újjáéledni egy érdemesebb világban?
Régen, mikor még lobogtathattam sok-sok papírfecnit, hogy milyen fiatal vagyok még, mennyire gyerek, gyakran próbálkoztam a neutralizálással. Minden, ami az életemben bekövetkezett, legyen az rossz vagy jó, általában extremitásokban jelentkezett. Ezt mindig a másik pólussal igyekeztem ellensúlyozni, hogy véletlenül se bomoljon meg a harmónia illúziója. Mert az ilyen tőről fakadó semlegesség nem is semlegesség, pláne nem béke.
Mert legyen bármekkora ostobaság, gyermeki csacskaság, a béke okán kerestem semlegességet. Vagy éppen ellenkezőleg lett volna? A gyökerek valahol elvesztek a múlt ködében, de az eredmény még élénken él. A béke és a semlegesség kéz a kézben jár. Hiszen aki nem háborog, aki nem dühöng, aki nem szerelmes, aki nem vágyakozik, az békés. Nyugodt, mint egy kő a patakban. Zavartalan és izolált, holott alatta, körülötte kőtestvérei halmokban fekszenek.
Ha ezt a gondolatot átemeljük a mai (de)generációk életterébe, megláthatjuk, hogy nálunk sincs ez másképpen. Aki távol tud maradni a sebző érzelmektől, aki ki tudja mosni magából a belé sugárzott színkáoszt, nyugodt lesz. Nem úgy, mint a vihart megelőző, baljóslatúan csöndes táj. Sokkal inkább lesz hasonlatos a csöndes léptű felhőkhöz, mely ott hordozza testében, mely szinte lélekből áll csupán, a végleteket, tüzet és vizet. Mégis nyugalmasan szeli a levegőt, a magasban levitálva, nem érintve a szeszélyekkel súlytott földet. Nem kötik színes, műanyag bilincsek a betonhoz. Száll, magasan, test és lélek közt, föld és ég közt, teljesség és kezdet közt.
Én azonban tibetül érzem magam. Érzem a vágyat a nyugalomra, a semlegességre, a teljességre és a magányos csodákra. Érzem, tudom, emlékszem, hogy birtokoltam mindezt.
S akkor jöttetek ti. Minden aranysóvár nép tagjai, agyonvertetek, meghurcoltatok, meggyaláztatok, kizsákmányoltatok, piacra dobtatok és egzotikumként mutogattok rám távolról, s belém vájtok, belém másztok, megszentségtelenítitek minden valaha békés és tiszta részemet.
Ironikus, hogy ti magatok fordultok nagy (,mímelt és értetlen) csodálatotokban felém, s ajánljátok felszabadításomat elszánt arccal. Forduljak hozzátok saját békém visszaszerzéséért? Vagy vonuljak vissza kolostoraim szentségeibe, kutassam a jóslatok durva papírján, mikor lesz egyszer ennek is vége?
Megvilágosodni messze a hazától, a testtől, magamtól, Tibettől, vagy meghalni és újjáéledni egy érdemesebb világban?
About Me
Powered by Blogger.