Az eget puhának tűnő, fehér pamacsok borították, míg a napfény valami hőnagyítón átsugározva forralta a földet, s rajta minket. Bár az út elég hosszú volt, a feljavított információ szerzőkémet újra használhattam. Az előzőt ki kellett vágni, mert egyszerűen elavult. Ahogy a párkák betépett rezignáltsággal tépkedték a hónapok lapjait életem naptárából, ráébredtem valamikor, hogy már nem úgy megy a dolog, hogy kérdezek, kapok egy választ, plusz az adalékot, ami megmagyarázza azt, ami magamtól két héttel azután jutna egyáltalán eszembe. Mostanság már csak beszélgetés van. És mivel én vagyok a fül, csak jól irányzott figyelem és néhány bátorító szó, meg terelgetés szükséges ahhoz, hogy a közlő megindítsa a jól elbarikádozott, gáttal megerősített, dagadó folyamot, amit addig senki nem kívánt átcsorgatni magán. Tehát szakítottam gátat, ahol lehetett, közben pedig gyomrom legalján mocorogni kezdtek a kis lárvák, s a percek, órák, kilométerek, meg minden más szám közben ki is keltek. Agyamban szimultán ment a beszélgetés elemzése és a belső mantra ("Karmapa,  Karmapa,  Karmapa"), és ezek a kis pillangók jól átfengshuizva a belsőségeimet, őrült jót buliztak erre a dallamra bennem. A bőrömön, a gyomromban, az agyamban, a tudatomban, a szívemben, a lelkemben, mindenemben éreztem,hogy közeledünk. Olyan volt, mintha egy kifelé gyengülő erőtér felé tartottunk volna, és minden megtett méterrel töményebbé vált volna körülöttünk a jelentőségteljesség.