Nyaljuk hát meg azt a betont még egyszer, csak utoljára. Csak mert olyan jó a vér íze a szánkban. Mert olyan jó felé lebegni. Mert olyan jó érzés érezni a kezét a hátunkon, mikor megindít.

Mert hát megnyalod. Miért ne nyalnád meg. 

Elhatározni, hogy "nem, többé nekem a cement nem kenyerem" legalább annyira szomorú, mint rászokni.

Persze innentől meg jön az arany közép mizériája, amitől még SzentségesDrágaSzűzMária is vért hányt még konzumkorában.

Figyelmen kívül hagyni volna jó, de azért csak feltűnik, ha az arcomról már a csont is kopik a nagy Élet kövén. 

Vigyétek a frászba! Hagyjatok elmennem. Mindkettő!

Menekülni akarok, mindegy, hogy hová. 

Ne tartsatok itt, pláne az üres fenyegetéssel ne: "Szeretlek". Fogalmam sincs, mit jelenthet, de már beleborzongok, ha hallom.

Én vagyok az elhagyós kő.
Ya'know, the Leaver.
Hadd menjek már, engedjetek. Megőrülök egyedül. Megőrülök, hogy nem lehetek egyedül.

Űzzetek, engedjetek, el, el, el, bele a messzeségbe.

Valahol csak vár rám is, vagy legalább a halál.