A szétrobbant elme nem termel összefüggő szöveget. Az a kis szerkezet, amibe belehelyezik, hasonló egy sütőhöz. Hő helyett elektromosságot sugároz az agyba, az meg megkavarodva azt hiszi, lángrakapott, frusztrált, vöröset lát, ideges és ott liheg a képzelt füleibe a veszély is. Ide-oda mozgatja a tagokat, az ajkakat, a hangszálakat, füstöt igéz a tüdőbe, a neuronokon végighúzza a kín vonóját, némán sikolt. Mikor aztán jól átsül, kiokádja magából az egészet, rohamként remegteti meg a testet, hogy ezzel jelentse be: nem dolgozik tovább. Az elektromos hányásban ott úszkál az agy minden darabkája, immár kívül a koponyán. Az elpusztult egó így sem nyugszik meg. Utolsó pillanata, amelyet észlelni tudott, belefagyott az örökkévalóságba. Semmit nem ismer, így ebbe meredve szűnik meg/születik bele egy másik létezésbe, a nem-létezésbe.