Kis éji gondolat; tibetiül és a svájcok.
11:37 pmTi nem vagytok svájcok és én egyre tibetebbül érzem magam.
Régen, mikor még lobogtathattam sok-sok papírfecnit, hogy milyen fiatal vagyok még, mennyire gyerek, gyakran próbálkoztam a neutralizálással. Minden, ami az életemben bekövetkezett, legyen az rossz vagy jó, általában extremitásokban jelentkezett. Ezt mindig a másik pólussal igyekeztem ellensúlyozni, hogy véletlenül se bomoljon meg a harmónia illúziója. Mert az ilyen tőről fakadó semlegesség nem is semlegesség, pláne nem béke.
Mert legyen bármekkora ostobaság, gyermeki csacskaság, a béke okán kerestem semlegességet. Vagy éppen ellenkezőleg lett volna? A gyökerek valahol elvesztek a múlt ködében, de az eredmény még élénken él. A béke és a semlegesség kéz a kézben jár. Hiszen aki nem háborog, aki nem dühöng, aki nem szerelmes, aki nem vágyakozik, az békés. Nyugodt, mint egy kő a patakban. Zavartalan és izolált, holott alatta, körülötte kőtestvérei halmokban fekszenek.
Ha ezt a gondolatot átemeljük a mai (de)generációk életterébe, megláthatjuk, hogy nálunk sincs ez másképpen. Aki távol tud maradni a sebző érzelmektől, aki ki tudja mosni magából a belé sugárzott színkáoszt, nyugodt lesz. Nem úgy, mint a vihart megelőző, baljóslatúan csöndes táj. Sokkal inkább lesz hasonlatos a csöndes léptű felhőkhöz, mely ott hordozza testében, mely szinte lélekből áll csupán, a végleteket, tüzet és vizet. Mégis nyugalmasan szeli a levegőt, a magasban levitálva, nem érintve a szeszélyekkel súlytott földet. Nem kötik színes, műanyag bilincsek a betonhoz. Száll, magasan, test és lélek közt, föld és ég közt, teljesség és kezdet közt.
Én azonban tibetül érzem magam. Érzem a vágyat a nyugalomra, a semlegességre, a teljességre és a magányos csodákra. Érzem, tudom, emlékszem, hogy birtokoltam mindezt.
S akkor jöttetek ti. Minden aranysóvár nép tagjai, agyonvertetek, meghurcoltatok, meggyaláztatok, kizsákmányoltatok, piacra dobtatok és egzotikumként mutogattok rám távolról, s belém vájtok, belém másztok, megszentségtelenítitek minden valaha békés és tiszta részemet.
Ironikus, hogy ti magatok fordultok nagy (,mímelt és értetlen) csodálatotokban felém, s ajánljátok felszabadításomat elszánt arccal. Forduljak hozzátok saját békém visszaszerzéséért? Vagy vonuljak vissza kolostoraim szentségeibe, kutassam a jóslatok durva papírján, mikor lesz egyszer ennek is vége?
Megvilágosodni messze a hazától, a testtől, magamtól, Tibettől, vagy meghalni és újjáéledni egy érdemesebb világban?
0 comments