Az elnyűtt könyv akarok lenni a tömött könyvtárszobában. A lehullt szirom akarok lenni a rothadó társak mellett az asztalon. A hajszál akarok lenni, aki csöndesen csodálja az őszt. A három pont középsője. A felhők fagyott kis darabja. A tükör keretén egy faragott virág.

Láthatatlan akarok lenni. Látni akarok. Nem akarok látni. Hallani sem akarok. Lehúnyt szemmel beleoldódni a piszkosszürke levegőbe és szervek nélkül érzékelni mindent.


Tudni, nem látni. Látatlanul figyelni.


Térdet ölelni, lótuszban ücsörögni, erőt csorgatva ide-oda csontos testem csatornáin át, hangtalanul énekelni, mesélni némán, vakon látni, égetten tapintani.


Hullámzó vízzel sodródni, széllel lengedezni, földben pihenni, tűzben táncolni. Sodródni zenében, lengedezni a füstben, pihenni a távolban, táncolni az álmokban. 


Elveszni a részletek tömegében, párává válni a ködben, ellobbanni a gyertyalánggal, feloldódni a kávéban.


Húsomból etetni a macskákat, véremmel itatni a piócákat, szemeimet kínálni a varjaknak, belsőmet a keselyűk elé tárni, segítsenek lehámlanom, levedlenem ezt a rámkérgesedett ruhát.