Csak megérinted és elvész. Ha egyetlen nap töredékébe sűríted a léted összes eddigi szenvedélyét, nemhogy belevész a rohanó felhőkbe, hanem magával viszi a jövő minden reményét, a széles látókört, a harci kedvet, az értelmet, mindent. 
Ijesztő, mikor képzelegsz. Gyilkos dolog lenne az magában is, elvégre közeli barátja a gondolkodásnak. Ez még nem is volna baj, de Oszkár is rájött, hogy nincs annál nagyobb büntetés, kínzás, megaláztatás, mikor a legédesebb, legmélyebb képzelgéseid előtted teremnek minden jel nélkül. Egyszer csak ott áll, azt hihetnéd, álmodod. Egyszer csak nem vagy egyedül.
Rábéredni sincs időd, már hallod, érzed, tapintod, miminden érzékeddel fájóan rátapadsz, hogy mutasson valami álomszerűséget. És kín, mégsem az. Tényleg létezik és ott áll melletted. Téged néz. Hozzád beszél. Ráébredsz, hogy nem érdemled meg, bármennyit szenvedtél, akármennyi gallon könnyet hullajtottál, bármennyiszer próbáltál megválni magadtól.. ez mégsem a te érdemed.
Aztán megrémülsz. Hogy kezeld, akire felkészültél? Akiről álmodoztál, mint biztos kis lényről az agyad sarkában, álmaid mezein, aki a tökéletesed, az egyetlened, akiről minden szituációt végigfuttattál már a sorban állva, mocskos reggeleken? Elveszted a fonalat. Összedől a realitás és az álom. Semmi remegő fény, semmi szupererő, csak te meg ő, és erre te hebegsz. És remegsz.
Aztán mikor végleg megadod magad és elengeded a bámészkodók korlátját, belemerülsz a csodába, megmerítkezel benne, minden pórusodon átzuhog a boldogság, a siker, az álmodott valóság furcsa bájitala. Átveszi az irányítást az elmefosztott test felett a lélek. Szinte kicsöppensz a szemeidből. Lelked megmételyezi az érzékeidet, úgy érzed, ugyanezt éli, úgy érzed, ugyanúgy, mint álmaidban, ő is úgy várt rád, mint te rá. Látod szemeiben megőrülni az utolsó emberi maradványt is. Látod, ahogy ő is belehull az örvényetekbe.
Illata mindörökre beleég az orrodba, pupilládon ezentúl nem saját tükörképét látná az embersereg, csak őt. Bőrödön ott sikoltozik a közelsége. 
Gúzsba köt a kérdés: miért felel meg neki a másodosztály, ha élhet az elsővel? Igen, a jó mélyre ásott értékelést nem sikerült átugranod a megveszésben sem. Tétova vagy, mint egy megcsonkított őzgida, akinek csonka részeiből az elnyomott parazita szörny nőtt ki. Tépnéd és menekülnél tőle. Magadba olvasztanád, messziről bámulnád. Mindent odadobnál elé és félősen magadhoz szorítod tested. Fázol? Égsz.
És mielőtt végét látná a kétely, vége is szakad mindennek. Éber álom volt, emlékszel még rá, tudod, hogy valóság, de nem mered felfogni. Álomként kezeled. Boldogan ugrálsz a hajnali bántó fényben. Mosolyogva köszöntesz minden rút, kicsinyes embert. Piszkos utcákon hagyod a sarkadról lehulló aranyport. Beszélsz, ömlengsz, nem érted, miért nem fáj, hogy nincs ott. Örülsz, milyen erős vagy. Mindent odaadtál és elvesztettél. Mégis boldogan nevetsz a szemébe a világnak.

Mikor egyedül talál az éj, mikor Luna újra anyain néz az ágyad spirálja közepén, akkor veszed észre. Nincs örvény. Poshadt víz van, amibe beleesett egy kő. Nincs szenvedély, komorság leledz. Nincs tűz, kihűltél, mint holmi télbe tévedt állat. Nincs őrület, nincs álom, torz valóság van, amely a gondolatok árjával még gyilkosabb, mint valaha. S vársz. Az idő a sín, ami majd tartja a kerékbetört tagokat, míg beforrnak. Rájösz, hogy az idő csupán egy vonatsín, amire felhevített kerekekkel gördül megannyi vonat, hogy mélyítse a kínt. 

S a vége? Sosincs vége.